Az idő múlása kíméletlenül felőrlődik mindent, de van, akinek az élete még a halála után sem kapja meg azt a békét, amit a tehetsége alapján régen megérdemelt volna. A magyar könnyűzene egyik legfényesebb, legutánozhatatlanabb csillaga, akinek a hangja generációk szívébe égette magát, pályája utolsó szakaszában olyan elképzelhetetlen mélységeket és megaláztatásokat élt át, amelyekről a nagyközönség évtizedekig mit sem sejtett. A csillogás, a vastaps és a teltházas koncertek vakító fényei mögött egy olyan magányos ember húzódott meg, aki a mindennapi betevőért, a puszta túlélésért küzdött egy olyan országban, amely korábban a tenyerén hordozta. A külső szemlélő számára láthatatlan dráma nap nap után zajlott a kopott falak között, ahol a hiány és a keserűség uralkodott.
A legmegrázóbb az egész történetben az a mélyről jövő nincstelenség, amely a zenészlegendát utolsó éveiben körbevette. Abban a fojtogató időszakban, amikor már az egészség és a lelki tartás is cserbenhagyta, a fizikai hiányállapotok mellett a legfájdalmasabb sebeket a magány ejtette rajta. Mellette volt ugyan a család, mégis olyan elhagyatottságban kellett leélnie a napjait, ami megkérdőjelezi mindazt, amit a hírnévről és a méltóságról gondolunk. A visszaemlékezésekből és a szívszorító részletekből kiderül, hogy az egykor ünnepelt művész milyen kínok között kényszerült szembenézni a feledéssel és a mindennapi nélkülözéssel. Minden egyes elhallgatott részlet egy újabb fájdalmas mozaikdarabka abban a tragikus kirakósban, amely végleg átírja mindazt, amit eddig egy nemzeti ikon utolsó fejezetéről hittünk.
