Van az úgy, hogy a csillogás és a vastaps mögött lehullnak a leplek, és olyan elemi erejű vallomások látnak napvilágot, amelyekre senki sem merészkedett volna felkészülni. A magyar kultúra panteonjában olykor felragyog egy-egy olyan igazodópont, amelynek minden rezdülését áhítatos csend övezi. Amikor a színpadok örökös királynője, a nemzet egyik legféltettebb kincse szólal meg, a levegőben megáll a feszültség, és a hétköznapi zajok azonnal elhalkulnak. A most felbukkanó részletek nem csupán egy életút megkoronázásáról szólnak, hanem arról a mérhetetlen küzdelemről és belső méltóságról, amit a nyilvánosság elől évtizedekig szigorúan óvott.
A középpontban most Lehoczky Zsuzsa áll, akinek a neve összefonódott a fergeteges operettek és a könnyezve nevettető musicalek aranykorával. A Kossuth-díjas legenda, aki a Nemzet Színészeként már régen beírta magát a történelembe, olyat fogalmazott meg a jelenlegi helyzetéről, ami a legkeményebb szíveket is meglágyítja. A kerek évforduló árnyékában nyíltan beszélt arról a kíméletlen valóságról, amivel szembe kell néznie: a kor múlásáról, a lelkét éltető színházi levegőről és arról a határtalan életszeretetről, ami még a legsötétebb órákban is hajtja előre. A rajongók eddig csak a mosolyt látták, ám most a kulisszák mögötti magányosabb, elgondolkodtatóbb pillanatok is kirajzolódnak, amelyek átírják mindazt, amit eddig a bálványokról gondoltunk.
A háttérben zajló események, a Budapesti Operettszínház falai között készülő titkos meglepetések és a megindító visszaemlékezések mind hozzátesznek ahhoz a drámai ívhez, ami ezt a sorsot jellemzi. Zsuzsaasszony nem szépíti a dolgokat: őszintén vall arról, hogy a sors mérlege milyen súlyos pillanatokat tartogatott számára, mégis töretlen hittel keresi a napfényt a mindennapokban. Ez a megrendítő vallomás nem csupán egy portré, hanem egy korszak lezárása is, amely arra int minket, hogy a legnagyobb csillagok is hús-vér emberként vívják meg a maguk harcait a lelkük békéjéért.
