Vannak olyan legendák a magyar kultúra egén, akiknek a neve önmagában hordozza mindazt a csillogást, tüzet és megalkuvást nem ismerő drámát, ami a színpadon túl is lángolt. Psota Irén emléke ma is élesen él a közönségben, de az a viharos, feszültséggel teli valóság, ami a Madách Színház kulisszái mögött zajlott közte és Szirtes Tamás között, eddig hét lakat alatt őrzött titok maradt. Amikor a direktor a nyilvánosság elé tárta a kíméletlen részleteket, a színházi világ egy pillanatra levegőt sem mert venni.
A kettejük közötti kapcsolat sosem volt sima vízen hajózás; inkább egy puskaporos hordóhoz hasonlított, amely bármelyik percben lángra lobbanhatott. A próbák feszült atmoszférája, a nyers igazságok és a kompromisszumokat hírből sem ismerő viták olyan mély nyomot hagytak mindkettejükben, amiről eddig csak szűk körben mertek beszélni. „Olyan elemi erővel csapódtak össze az akaratok, amilyenhez hasonlót a színpadon is ritkán látni” – hangzott el a megdöbbentő visszaemlékezésben, miközben a múlt kísérteties árnyai újra életre keltek a stúdió fényei között. Psota Irén kompromisszumot nem tűrő természete és Szirtes Tamás igazgatói szigora olyan robbanásveszélyes elegyet alkotott, amely örökre átírta a hazai színháztörténet szabályait.
A dráma azonban nemcsak a szakmai vitákról szól, hanem arról a hallgatólagos tiszteletről és mély kötelékről is, ami a viharok után összetartotta őket. A kulisszák mögötti magány, a siker áraként megfizetett magánéleti áldozatok és a mindent felülíró művészi alázat mind hozzájárultak ahhoz a legendához, amit ma már csak nosztalgiával emlegetnek. A fekete-fehér fotók és a régi emlékek mögött ott izzik a valóság: két olyan ember története, akik nélkül a magyar színházművészet egészen más lenne.
